Kérlek, töltsd ki a kérdőívet, vagy küldj e-mailen film- illetve könyvcímeket!

2016. április 4., hétfő

Chapter 8



    Sziasztok babák! 

Ünnepélyesen bejelentem, hogy egy újabb olvasó tévedt szerény kis oldalamra (igaz, még nem iratkozott fel, de írt komit!), és őt szeretném köszönteni! Érezd jól magad nálunk, és köszi, hogy itt vagy! :) 

A következő részhez pedig jó olvasást & szórakozást minden kedves olvasónak! 

 

Egymás mellett ültünk Gemmával kint a parkban, egy padon, ki tudja hány órakor, de már rég sötét volt. Az előbb hallottakon gondolkodtam, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, mégis, valahogy éreztem, hogy Taylor nem azért volt még régebben is Harryvel, mert tényleg szerette őt, főleg most, hogy még nagyobb hírnévre (és az ezzel együtt járó pénzösszegre) tett szert. Engem leginkább az aggasztott, hogy ezt Harry vajon tudja-e? És ő mit érez a szőkeség iránt? Miért jött össze vele megint? Na, jó, túl sok a kérdés.

- Ha engem akar, akkor miért van együtt Taylorrel? – kérdeztem alig hallhatóan, miközben Gemmára néztem enyhén könnyes szemekkel.
- Fogalmam sincs – válaszolta. – De nem hagyhatjuk, hogy együtt legyenek! Nem akarom, hogy az én öcsémet használja ki valamilyen szajha!
- Bennem miért bízol meg annyira? – tártam szét karjaimat. – Hiszen én még csak gazdagnak sem mondhatnám magamat. Nem gondolod azt, hogy esetleg a pénze miatt voltam vele?
- Nem látszol egy pénzéhes senkinek... De ugye nem tévedek? – kezdett el kicsit pánikolni, és gyanúsan méregetett.
- Dehogy! – csattantam fel kicsit nevetve. – Soha nem tudnék ilyet csinálni.
- Na, akkor mégsem olyan rossz az emberismerőkém – mosolyodott ő is el féloldalasan, pont úgy, mint Harry szokott, mikor valami aranyosat mondtam.
- Annyira hasonlítasz Harryre... – csúszott ki hirtelen a számon, mire elé tettem a kezem csöppet döbbenten és sokkosan. Már éppen kezdtem volna magyarázkodni, de hál' Istennek vagy nem érdekelte annyira a kijelentésem vagy nem jött le neki a tantusz, és rögtön megszólalt.
- Nem véletlenül vagyunk testvérek – nevetett fel. – Na, nekem mennem kell, anyuék már biztosan várnak otthon.
- Persze, menj csak – álltam fel, majd megragadtam a kinyújtott karját, és felrángattam őt is.
- Még találkozunk – szorította meg a vállamat, majd otthagyott. Egy darabig néztem utána, végül én is hazamentem.

Otthon ledobtam magamról mindent, ami csak rajtam volt, és vettem egy meleg fürdőt. Sajnos megint sok időm volt arra, hogy egy pillanat alatt elszabaduljanak a gondolataim, így még bent sem voltam a kádban, azon vettem észre magam, hogy megint Harryre gondoltam, és arra, hogy miért csinálja ezt. 

Hogy miért fordult ki magából ennyire? Valóban miattam, vagy egyszerűen csak rájött az ötperc?  Ahj, olyan bonyolult ez az egész, leginkább Harrynek köszönhetően. Jó, nem azt mondom, hogy én ártatlan vagyok, mint a bárány (habár így belegondolva, fogalmam sincs, hogy mi rosszat csináltam), de mégis neki köszönhetem azt, hogy az életem egy száznyolcvan fokos fordulatot vett.

Viszont a rosszak mellett vannak jók is; megtudtam, milyen érzés szeretni, illetve szeretve lenni, és ha Harryvel nem találkoztam volna, akkor lehet, hogy az életemet azzal a tudattal éltem volna le, hogy Tiffany a vér szerinti anyám.

Úgyhogy tényleg nagyon sok dolgot köszönhetek ennek a göndör hajú Istennek (és nem, egyáltalán nem túlzok), ezért, miután kiszálltam a kádból, elhatároztam valamit: kimentem a sötétségből. És, hogy ki tudjam menteni, első dolgom volt, mikor beértem a szobámba, hogy felhívtam (vagy legalábbis megpróbálni megcsörgetni; lényeg annyi, tudja, hogy kerestem).

Feszülten, enyhén begörcsölt gyomorral vártam, hogy felvegye, de még a harmadik csengetésre sem vette fel, pedig már a másodiknál szokott valami jelet adni, ellenben most semmi. Negyedik, ötödik, hatodik csengés... Végül feladtam, és egy hatalmas sóhajjal kísérve kinyomtam.

Tényleg nem volt rendben valami, Gemma nem mondott hülyeséget (nem mintha kételkedtem volna benne, mégis, olyan hihetetlennek tűnt, mikor először felvázolta a helyzetet; szinte lehetetlenség volt), egyszerűen csak éreztem. Mindenképpen ki kellett derítenem, mi történik, így nem is hezitáltam; magamra kaptam egy angol zászlós, hosszú derekú pólót, egy fehér gatyát, egy piros színű topánkát és a pólóra egy farmer kardigánt. Vállamra akasztottam a vajszínű, kis táskámat, elraktam a telefonomat, s már indultam is.

Először igazából fogalmam sem volt, hogy merre keressem, mert elég sötét volt (a hülye éjszaka megy keresgélni logikusan ), aztán úgy döntöttem, hogy felkeresem az otthonában.

Durván fél óra múlva már az ajtó előtt álltam, és rendíthetetlenül nyomtam a csengőt, hiába, mert a szomszédokon kívül más nem nyitott ajtót nekem.

- Csaknem Harryt keresed? – nézett rám nagy szemekkel a narancsos házban lakó, Harry bal oldali szomszédja, aki nem mellesleg egy hetven éves vénlány volt.
- De – bólintottam nyomatékosításképp. – Nem tetszik tudni esetleg, hogy hova vagy merre ment?
- Hát, kislányom, a sztárok mennek jobbra-balra, sose tudni, hogy épp merre járnak – kuncogott. – Ha jól láttam, akkor a helyi kocsmába ment, tudod, abba a... Mi is a neve? Á, megvan! Abba a Maryonette bárba ment, mint ahogy mostanság szokott... Jaj, lányom, nem tudom, mi lett ezzel az angyallal, de egyre furcsábban viselkedik – rázta a fejét csalódottan, majd sóhajtott egyet.

A gyomrom megugrott a kocsma neve hallatán, és szívem őrületes tempót diktált. Eszembe jutott, hogy mit mesélt apa, hogy milyen tragédia történt, ami nagyban befolyásolta mind az ő, mind az én jövőmet. Ezekre visszagondolva teljesen bepánikoltam, nem akartam, hogy arra az útra lépjen Harry, ahol az apja ment, nem akartam, hogy ő is a börtönbe végezze.

Valószínűleg elég sok ideig gondolkodtam, ugyanis mire feleszméltem, a néni már épp ment volna vissza a lakásába.

- Várjon! – kiáltottam.
- Mi a baj, kedveske? Úgy kiáltottál, hogy azt hittem, megtámadtak – ugrott meg egy kicsit a hirtelen ért felszólításomtól, majd kezét szívére tette, elmosolyodott, és közelebb lépett hozzám.
- Eltetszik vezetni ahhoz a bárig? – Mindenképpen azt akartam, hogy velem tartson, ezért meggyőzésképpen hozzátettem teljesen komolyan: – Egy ember jövője múlik ezen.
- Na, de drágám, ehhez nincs késő? – nyíltak tágra szemei. – Nem vagyok már olyan fiatal, mint amilyen te vagy, kedveském...
- Kérem – suttogtam reménykedve. – Ez nekem nagyon fontos. Ígérem, valahogy meghálálom! Mondjuk... adok magának jutalom pénzt, vagy nem tudom...
- Jaj, te – fogta meg a kezem. Kissé megugrottam a hideg érintéstől, no meg, az előbb még az udvarában állt, a kapuja mögött. – Semmi szükség jutalomra. Szívesen elkísérlek, de nem ígérem, hogy ott is maradok.
- Köszönöm. – Hirtelen felindulásból magamhoz öleltem, majd karon ragadtam, és elindultam valamerre. Jól van na, a filmekben általában ez bejön!
- Kedveském – szólalt meg egy kis idő után. – Rossz irányba indultunk.

Hupsz, időközben elfelejtettem, hogy nem egy romantikus, nyálcsöpögtetős filmbe vagyok, ami arról szól, hogy hogyan találunk egymásra Harryvel másodjára is.

Megfordultam (ezzel a nénit is magammal sodorva), majd ismét útnak indultunk, immár az ellenkező irányba (azt hiszem, hogy jobbra).

- Jaj, milyen illetlen vagyok! – kiáltott fel az enyhén kopaszodó néni. – Isabelle vagyok. Kit tisztelheted benned? 
- Lara a nevem – válaszoltam halkan. – Lara Colly. 
Illetve nem is Colly, tettem hozzá magamban. Az apám már nem az apám többé, úgy érzem.

Az út további részét csendben tettük meg. Isabelle szépen vezetett a helyes úton, esetleg elrángatott, mikor rossz utcára kanyarodtam, mert egyszerűen nem hallottam meg, hogy mit mondott. S vajon miért? Mert a hangok a fejemben megint előjöttek, hogy beleszóljanak az életembe. Megint csak a rosszat látták, hogy felesleges odamennem, mert nem én teszem tönkre magam, hanem ő, nem nekem lesz rossz, hanem neki.

Pedig ez nem igaz. Nemcsak neki lesz rossz, hanem nekem is, sőt, még a bűntudat is mardosna, hisz' én tehettem volna az ellen valamit, hogy teljesen leépüljön, de mégsem. Ez pedig most egyáltalán nem hiányzott.

Fogalmam sincs, mikor értünk a már messze hallható, valami borzadály zenét üvöltő bárhoz, ahol már valószínűleg nem egy részeg pasas terül el a földön, vagy éppen, hogy csak a lábán áll. Minden, amit tenni tudtam, az a reménykedés volt, hogy Harry ne ezekhez a típusokhoz tartozzon, hanem legalább az agyának egy kis ép része legyen még meg, de az sem lett volna hátrány, ha teljesen normális lett volna.

- Drága Lara, szerintem én most itt hagylak – állt meg váratlanul Isabelle, mikor nagyjából a kocsma közelébe értünk, s mintha valami undor-féleség futott volna át az arcán. – Sosem szerettem az ilyen helyeket.
- Megértem – simítottam végig a karján haloványan. – Köszönöm, hogy megmutatta az utat. Valamilyen formában mindenképpen meghálálom!
- Nekem elég lenne annyi, ha eljönnél hozzám egy teára – virult fel az arca.
- Benne vagyok – biccentettem, majd megfordultam, egyenesen a bár ajtajával szemben álltam. Vettem egy nagy levegőt, hogy valahogy kibírjam a benti levegőt, és bementem.

Szerencsére nem voltak olyan sokan, mint ahogy gondoltam volna, de akkor is beletelt jó pár percbe, mire megtaláltam Harryt. A pult előtt ült, és egy sörös üveget szorongatott a kezében, miközben motyogott valamit, és rendíthetetlenül az előtte álló, elég feltűnő dekoltázsú, szőke csajt bámulta, aki éppen magyarázott neki valamit. Nem láttam a göndör arcát, de ahogy a testbeszédét figyeltem, nem igazán kötötte le ez a plázacica.

Egy percig hezitáltam, hogy odamenjek-e, vagy sem, végül erőt vettem magamon, Harry háta mögé léptem és megkocogtattam a vállát. Lassan felém fordította fejét, s mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, hogy tényleg engem lát-e, vagy csak képzelődik. Megértem, én is őrültnek hinném magam, ha a helyében lennék.

- Lara...? – suttogta meglepetten, majd teljes testével felém fordult. – Most csak képzelődök, vagy tényleg itt vagy?
- Maximum sok sört ittál – forgattam meg a szemem. – Beszélnünk kell.
- Mégis miről? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
- Miért teszed ezt magaddal? – vágtam bele rögtön a közepébe, nem láttam értelmét annak, hogy kerteljek.
- Mit? – kérdezett vissza ártatlan arckifejezéssel, mintha nem tudna semmiről.
- Ne csináld ezt – sóhajtottam. – Gemma elmondott mindent.
- Gemma? – mélyedett el a hangja, ami megrémisztett.
- I-igen – dadogtam esetlenül. – Megkeresett engem, és... és elmondta, hogy mostanában nagyon furcsán viselkedsz, nem törődsz a családoddal...
- Valóban...? – nézett rám szokatlan ijesztően, majd felállt, és egy lépést tett felém.
- Harry, mit... – kérdeztem volna, de megragadta a karomat, és kivonszolt a kocsma elé.

Abban a pillanatban nagyon féltem, nem is, rettegtem tőle. Soha nem láttam még ilyen dühösnek, és a legrosszabb az egészben, hogy nem tudtam, miért ilyen mérhetetlenül mérges rám. Az a baj, hogy Gemmával beszéltem? Már megint ezek a kérdések...

Harry csak nézett engem, dühe mintha csillapodott volna, mégis nyugtalan voltam, és nem éreztem jól magam a közelében az előbbi kirohanása miatt.

- Hiányoztál... – törte meg hirtelen a feszült csendet, ami készült letelepedni közénk. Eme kijelentése hatására olyan hévvel kezdett el dobogni a szívem a mellkasomban, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről, a torkom összeszűkült, ahogy a gyomrom is, és képtelen voltam gondolkodni.

Nagy sebességgel szeltem át a köztünk lévő távolságot, s öleltem át a nyakát, miközben fejemet hajlatába dugtam, és mélyet szippantottam férfias illatából. Nekem is hiányzott a közelsége, plusz maga a lénye, az nem is volt kérdés, és ezt ő is tudta.

Éreztem, amint két erős karját derekam köré fonja, hogy még közelebb tudjon magához húzni, hogy még jobban érezze közelségemet, én pedig megadóan bújtam hozzá úgy, ahogy csak tudtam.

Mesébe illő pillanat volt. Élveztem minden percét, és azt kívántam, hogy soha, de soha nem engedjen el, hogy örökké így álljon, s védjen minden bajtól, hogy csak velem legyen. Minden vágyam az volt, hogy együtt legyünk, és, akkor úgy tűnt, hogy az álmom meg fog valósulni, a vágyaim pedig teljesülni fognak. Nem is tudom, miért vártunk ilyen sokáig erre a jelenetre; a korábbi kétségeket, amiket éreztem, most egy pillanat alatt elfelejtettem, olyannyira, mintha nem is éreztem volna őket soha az életben.

Hirtelen eltolt magától, majd mélyen a szemembe nézett.

- Soha többé nem akarlak elveszíteni – jelentette ki olyan szexis hanglejtéssel, hogy azt hittem, menten elolvadok ott helyben. Komolyan, hogy lehet valaki ilyen hatással rám? Felfoghatatlan...

Egyre közelebb került az arcomhoz, és megéreztem ajkait ajkaimon, ahogy lágyan kóstolnak, s kérnek bebocsájtást. Ezt az engedélyt hamar megadtam, s kinyitottam a számat, a göndör nyelve pedig rögtön elkezdte felfedezni szájüregem minden egyes zugát.

Kirázott a hideg, ahogy nyelveink összeértek, majd lágy táncba kezdtek egymással, és mintha visszaröppentem volna életem azon jelenetéhez, mikor elcsattant az első és (egészen mostanáig) utolsó csókunk.

Szánk egyszerre mozgott, egyre gyorsabb ütemben és szenvedélyesebben, de sajnos a levegőhiány miatt el kellett válnunk egymástól.

- Ugye most nem fogod meggondolni magad? – nézett rám, és megfogta a tarkómat, hogy megtartsa a fejemet, amit semmiképp sem tudtam megtartani, túl nehéznek éreztem a mámor, és mindenféle érzés miatt, ami megtámadta a szívemet a csók hatására.
- Nem – ráztam meg a fejem –, csak annyit kérek, hogy lassan haladjunk. Még nem voltam komolyabb... kapcsolatban...
- Én sem – vigyorodott el, és hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról, ahogy eszembe jutott az a bizonyos hír, amit a kávézó tévéjében láttam.
- Mi van Taylorral? – Az ő arcáról is egy pillanat alatt eltűnt a vigyor, helyét a kétségbeesés, és a hatalmas felismerés vette át. – Láttam a hírt minap... Nemrég lettetek újra együtt... Miért?

Idegesen hajába túrt, majd elengedett, és fel-le kezdett járkálni, néha tehetetlenül körbenézett, majd újra rám.

Istenem, miért nem lehet, hogy egyszer az életben ne jöjjön közbe semmi, hogy jó vége legyen valaminek (jelen esetben ennek a jelenetnek), hogy ne kelljen szembesülni a problémákkal?

- Harry... – szólítottam meg az előttem járkálót, aki, ahogy kiejtettem nevét, megtorpant és rám nézett.  – Miért kell mindent megnehezítened?
- Nem tudom... – suttogta, majd lesütötte a szemét.
- Válaszolj... Miért vagy együtt Taylorral? És mióta? – tettem fel a kérdéseimet, miközben néha-néha megcsuklott a hangom.
- Lehet... hogy még mindig érzek iránta valamit...

A következő rész tartalmából:

 „- Te – nézett rám vészjóslón. Vagy békén hagyod őt, vagy nem lesz jó vége a dolognak. 
   - Te – hallottam meg egy hangot a hátam mögül. – Most azonnal leszállsz róla, vagy megbánod, hogy egyáltalán felkerestél azok után, amit tettél velem. Ráadásul még hülyítettél is, mint ahogy mindig is tetted. Szánalmas egy alak vagy, Taylor Swift...[..]”

2 megjegyzés:

  1. Drága Lily B.!
    Ne haragudj, hogy eltűntem és nem írtam megjegyzést egy ideig, szörnyen sajnálom!!!
    Olvastam a történetet és IMÁDOM!!!!! ÁHH nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!!!! Fantasztikus vagy!!!
    Siess a következő résszel!!! :) :)
    Sok-sok puszi!
    DoLil xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaaa!

      Nagyon köszönöm a kommentedet, szörnyen hálás vagyok! Imádlak! Őszintén remélem, hogy most már nem tűnsz el ilyen sok időre! :)

      xx Lily

      Törlés