Kérlek, töltsd ki a kérdőívet, vagy küldj e-mailen film- illetve könyvcímeket!

2016. május 12., csütörtök

Chapter 10



   There’s the new chapter. Hope you like it. ;)


Az ember hangulata, hozzáállása valamihez/valakihez egy pillanat alatt megváltozhat, és ezt senki sem tudhatja előre, hogy mikor fog bekövetkezni. Nem számítunk rá, és csak a végén, ha visszagondolunk, hogy pár nappal/héttel/hónappal ezelőtt valakit mennyire utáltunk, s ma már együtt járunk, akkor döbbenünk rá, hogy milyen befolyásolhatóak is vagyunk, még az is, aki azt állítja magáról, hogy nem olyan.

Én sem hittem volna, hogy Harryvel lesz egy épkézláb kapcsolatom, és hogy tényleg együtt fogunk járni, de ezt valamilyen szinten meg lehet érteni, hiszen nagyon sok akadály elé kellett néznünk, és ennek a sorozatnak még koránt sincsen vége. De mégis együtt vagyunk, mégis járunk és mégis szeretjük egymást, függetlenül a hibáinktól, és minden egyéb külső-belső tényezőtől. 

Harry már két napja Liverpoolban volt, mikor kaptam egy üzenetet aputól. Először azt hittem, hogy a göndör írt, ugyanis aznap még nem beszéltünk semmilyen formában, ezért izgatottam nyitottam fel, és két perc alatt elolvastam. Viszont, amilyen lelkesedéssel kezdtem bele, a végére elszállt minden jó kedvem, helyét pedig a „de nyomorult vagyok” érzés vette át.

Az üzenet rövid, de lényegre törő volt: „Ma van anyukád halálának évfordulója. Lejössz velem a temetőbe?”

Olyan rosszul éreztem magam amiatt, hogy tizenkilenc év után megyek legelőször a sírjához, és úgy gondoltam, hogy illet volna megkérdezni aputól, hogy mikor halt meg az igazi anyukám.

„Legalább most már tudom.” gondoltam magamban szomorúan, majd magamra kaptam egy, az alkalomhoz illő szettet (természetesen fekete színű), és már rohantam is oda, ahova nem hittem, hogy ebben az életben még el fogok menni.

Útközben dobtam Harrynek egy üzenetet, hogy ne ijedjen meg, ha esetleg nem leszek otthon. Persze halvány lila fingom sem volt, hogy mikor jön haza, de biztos ami biztos, előre szóltam neki. Tudom, hogyha nem talált volna otthon, akkor a végén még Obamát is felhívta volna, csak hogy megtudja, merre járkálgatok.

Tíz perc múlva már a ház előtt álltam. Eszem ágába se mentem volna be, ezért megcsörgettem aput, hogy „itt vagyok, mehetünk”. Ám meglepetésemre nem egyedül lépett ki az ajtón; ott volt Tiffany is.

„Már csak ő hiányzott.” fújtattam magamban idegesen. Semmi kedvem nem volt vele találkozni, de valahol éreztem a lelkem mélyén még otthon, hogy számítanom kell a jelenlétére. Mindegy, legalább megtiszteli anyumat, ha már engem kidobott. De ezt most félre kell tenni, és felnőttként viselkedni.

- Szia – köszöntem neki normálisan.

Semmi reakciót nem kaptam, még egy biccentést se. Fapofával rám nézett, majd apára,  s utána csak is az utat kémlelte. Apunak adtam egy-egy puszit, halkan megérdeklődtük egymás hogylétét, s elindultunk a temető irányába. Teljesen úgy éreztem magam, mintha idegenek vennének körül. Nem ismertem rá Tiffanyra, de főleg apura. Soha az életben nem voltak ilyen szótlanok, mindig mosolyogtak, és azt sugározták, hogy „igen, mi egy boldog család vagyunk”.

Miután megérkeztünk, körbenéztem. Nem voltam még a helyi temetőben, csak a szomszédos városban, ugyanis a dédszüleim, nagypapi és más egyéb rokonom oda volt eltemetve, és nem láttam értelmét ide is kijárni, hiszen a régebbi énem úgy tudta, hogy nincs itt senkim. Na, legalább most már tudom, hogy ez nem igaz. Vagy inkább bárcsak tudattalan lennék? Jó kérdés.

Anya sírhelye leghátul volt, szinte a domboldalon. Szomorú látvány volt, hogy a sír körül nem volt semmi, csak föld. Még egy nyomorult kereszt vagy tábla sem volt bekeszúrva, rendes virágot se sikerült észlelnem, csak elhervadttat. Látszik, hogy apa még arra sem képes, hogy vigyázzon rá.

- Hol van a kereszt? – Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg.
- Elég drága egy olyan vacak – erre így Tiffany.
- Megérdemelte volna – vágtam rá.
- Azt sem tudod, hogy milyen ember volt – vigyorodott el gúnyosan. Na de kérem, mosz meg mi a baja?
- Mert te igen, mi?
- Többet mint te.

Nem válaszoltam. Azt sem érdemelte volna meg, hogy rá nézzek. Egyszerűen undorítóan viselkedett, pedig tudta, hogy apunak fontos volt ez az egész. Tudhatta volna, hogy anya volt neki a mindene. Meglehet, hogy amiatt viselkedett úgy, mint egy viselkedés zavaros ember, mert féltékeny volt. Lehet, hogy nem is szeretett engem igazából, s biztos, hogy azt akarta, hogy minél előbb elköltözzek.

Gyűlölöm az ilyen embereket, felfordul tőlük a gyomrom.

- Jaj drága Florym... – suttogta apa megtörten. Tifanny szemmel láthatóan nem örült a megszólításnak, de nem tette szóvá. Még.

Csendben néztem, ahogy lassan térdre borul, s egy vázát rak le, amit csak akkor vettem észre. Még motyogott valamit, és felállt. Felém fordult, elém lépett és szorosan karjaiba zárt. Meglepődtem a hirtelen ért gesztustól, de viszonoztam.

- Annyira sajnálom – puszilta meg a homlokom, majd elengedett. – Nem akarok többet rosszban lenni veled. Hiányzol.
- Te is nekem – feleltem remegő hangon.

Egy darabig még a sír előtt álldogáltunk, végül elindultunk haza. Megcsörrent a telefonom útközben, amit gyorsan felvettem.

- Drága egyetlen Larám! – köszöntött Harry vihogva.
- Csáó – szóltam én is mosolyogva. – Miért hívtál?
- Láttam, hogy küldtél üzit, ezért felhívtalak – felelte. – Kár, hogy még nem jövök haza.
- Nem? – kérdeztem csalódottan.
- Ezen a héten még biztos nem.
- Ne már – nyöszörögtem.
- Sajnálom – sóhajtotta. – Mit csinálsz most?
- Veled beszélek? – kérdeztem vissza óvatosan.
- Mit csináltál? – javította ki magát.
- Épp a temetőből jövök haza.
- Hogyhogy? – lepődött meg.
- Anya halálának évfordulója van ma, és apa elhívott, én meg nem mondhattam nemet.
- Oh, értem – szomorodott el. – Bárcsak ott lehetnék. Akkor megvígasztalhatnálak.
- Hohó! – kacagtam. – Arra még várnod kell.
- Telefonba mégse csinálhatom. – Lelki szemeim előtt láttam, ahogyan mocskosan megnyalja alsó ajkát, s kajánul elvigyorodik.
- Fel ne izgulj nekem – nevettem fel.
- Haha. Van annyi önkontrollom még.

Ezután letettük, ugyanis Harryt hívták valahova, én meg nem akartam zavarni. Hazamentem, levetkőztem, és hasra vágtam magam a kanapén. Nagyon hiányzott Harry, nélküle szinte egy senkinek éreztem magam, és nem tudtam mit csinálni. Gondoltam, hogy vele is ugyanez a helyzet volt, mert többször is felhívott már az éj közepén, csak azért, hogy megérdeklődje, alszok-e. Valamikor viszont hosszabban kezdett csevegni (függetlenül attól, hogy fáradt voltam, vagy hogy másnap dolgoznom kellett), amiért reggel teljesen kimerült voltam. Hát, van ez így.

Az órák, mintha egy év, olyan lassan teltek el. Hogy valamivel elfoglaljam magam, felnéztem Twitterre. Több száz üzenetet találtam a falamon, amikbe bele-beleolvastam, szórakoztatásképp. Természetesen a legtöbb gyűlölköző volt, de volt egy, amit nem hagyhattam megválaszolatlanul.

@Directioner_Lover @LaraColly Komolyan szánalmas, ahogyan próbálsz bevágódni a hírességek között. 😂 Nem hiszem el, hogy egy olyan ember, mint Harry, szeret téged. Undorító. Nem érdemled meg őt. Dögölj meg! 
@LaraColly @Directioner_Lover Az a szomorú, hogy nem tudsz semmit, és okoskodsz. 😄
@Paula-Queen @LaraColly Nem bírod az igazságot? 😱

Fújtatva eldobtam a telefont, ami találkozva a fallal teljesen összetört (nem is teljesen, csak a képernyője karcos lett), és a fehér szőnyegen landolt. Mit képzelnek ezek a rajongók magukról néha? Lehet, hogy azt hiszik, mindent tudnak a göndörről? Ha igen, akkor nagyon rosszul tudják a dolgokat, és egyáltalán nem ismerik a magánéletünket. De persze, nekik mindenbe bele kell ütniük az orrukat.

Éppen magamba morogtam, mikor elkezdett csörögni a telefonom. Nem akartam felvenni, ezért hagytam, hogy feladja. Ja, ezt jól benéztem, mert miután elhalkult a zene, rá pár perccel újra elkezdett zengeni tőle az egész ház, ezért sóhajtva megnéztem, hogy ki hív.

Ismeretlen szám. 

A következő rész tartalmából:

„- Figyelj, nem tudom, ki vagy, és mit akarsz, mert most rohadtul nincsen kedvem beszélni – szóltam bele végül unottan. 
 - Még velem sem? – hallottam a túlvonalról egy hangot. Egy női hangot.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése