Kérlek, töltsd ki a kérdőívet, vagy küldj e-mailen film- illetve könyvcímeket!

2016. május 19., csütörtök

Chapter 11


Babák!

Fontos bejelentenivalóm lenne; beregisztráltam a Wattpadra. Ez így önmagában nem is mond semmit, ugye? Na de várjatok csak! Először felraktam a prológust és az első fejezetet magyarul a TMWUW-nak. Utána azt gondoltam: miért magyarul rakjam fel, ha az már egyszer fent van egy blogon? Így úgy döntöttem, hogy lefordítom angolra. Már a proli és az első fejezet megvan, fel is töltöttem, kisebb nyelvi hibákkal, de teljes szívből, és hatalmas lelkesedéssel! Ha valakit érdekel, akkor a profilomon fent van: 1DLilyB

További szép napot,
xx Lily









Nem szeretem, ha ismeretlen számról hívnak. Jó párszor megjártam már, hogy mindössze csak az volt a céljuk, hogy egy kis pénzt lopjanak tőlem. Viszont ez az ember vagy nem tudja, hogy valószínűleg téves számot tárcsáz, vagy igenis tudja, hogy én vagyok az, és valami írtózatosan fontos dologról szeretne beszélgetni velem. Tényleg, mi van akkor, ha Harry hív, azért ismeretlenül, mert a rajongók megtudták a számát? Á, ez nem lehet, Harry nem ilyen béna. Azt hiszem legalábbis. 

- Figyelj, nem tudom, ki vagy, és mit akarsz, mert most rohadtul nincsen kedvem beszélni – szóltam bele végül unottan. 
- Még velem sem? – hallottam a túlvonalról egy hangot. Egy női hangot. 
- Azt sem tudom ki maga, de ha ez valami olcsó kis trükk, akkor le lehet rólam szállni – morogtam. 
- Biztos, hogy Florinét hívom? Még nem beszéltél velem így sose. – Bennem rekedt a levegő. Nem, az képtelenség. Ma van a halálának az évfordulója, honnan veszi, hogy még él, és miért rajtam keresztül keresi? És egyáltalán ki ő, és honnan ismeri?
- Ki maga? – leheltem alig hallhatóan.
- Adèle Betranche – válaszolta furcsán. – Meg sem ismered a hangom, lányom?

Lesokkoltam. Tehát nagy valószínűséggel a nagyanyámmal beszéltem, aki még azt sem tudja, hogy a lánya meghalt? Ráadásult még arról sem szerzett tudomást, hogy van egy unokája? Apa miért nem értesítette őt erről? Jaj, már megint ezek a hülye kérdések, amik egy pillanat alatt el tudják lepni az agyam oly módon, hogy még rendesen gondolkodni se tudok...

- Miről beszél? – kérdeztem végül. – Én nem...
- Jaj, de magázódj már a saját anyáddal! Igen, tudom, elrontottam egy-két dolgot, de attól még nem kéne úgy tenni, mintha nem is lennék! – szakított félbe türelmetlenül. Képtelen voltam megmondani, hogy én nem Florine vagyok, mert nagyon érdekelt, hogy miről van szó. Annyit már kivettem, hogy anyuval összevesztek valamin, amit a nagyi úgy gondol, hogy azok semmiségek voltak.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél – feleltem ridegen. – Megmagyarázná?
- Istenem... – sóhajtotta. – Tényleg azt akarod, hogy megint elmondjam, hogy hibáztam? Rendben, tessék; sajnálom, hogy lefeküdtem a barátoddal, sajnálom, hogy egy szuka módjára neveltelek fel, és hogy úgy is bántam veled, sajnálom, hogy meg akartam ölni a gyereked. Viszont ez nem állatpot! Lassan húsz éve nem tudok rólad semmit!
- Fúj! – tört ki belőlem. – Hogy lehettél ilyen?
- Ebből elég! Elárulnád, hogy mégis mire jó ez neked? Hogy miért csinálod ezt velem? – fakadt ki.
- Én nem Florine vagyok! – kiabáltam. – Hanem Lara, az unokád, akit annyira meg akartál ölni! Akinek az apjával ágyba bújtál! Akinek az anyja már tizenkilenc éve halott!

Csend. Csak az én szuszogásomat lehetett hallani, amit a hangos kiabálás követett. Sok volt neki az információ, ez nyilvánvaló volt, de egyszer, s mindenkorra véget akartam vetni mindennek. Véget akartam vetni a folyamatos hazudásnak, a pofára esésnek. Hogy mindennap szörnyebbnél szörnyebb tényeket tudok meg anyámról, és a családjáról. Hogy valószínűleg mindenki utált ott.

Elegem volt az egészből már akkor, amikor megtudtam, hogy Florine a vérszerinti anyám. „Legyen már vége!” – ordítottam magamban keservesen. Én ezt nem akartam. Nem akartam, hogy körülöttem szétessen minden, hogy a kis világom romba dőljön. Azt akartam, hogy kezdjünk egy tiszta lappal, hogy soha ne tudjam meg az igazságot. A tudatlanság nem fájt annyira, mint az, hogy tudok mindent. És még nincs vége, érzem.

Szükségem volt Harryre abban a pillanatban, hogy ott legyen mellettem, mikor összetörök és megnyugtasson. Nem akartam egyedül lenni, mert féltem, hogy olyan dolgokat fogok csinálni, amiknek kemény következménye lesz. Féltem, és a sírás határán voltam, ismét.

- Hogy? – Nagyi megtört hangja szakította félbe a gondolataimat, és rángatott vissza a való világba. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy hol vagyok vagy hogy most mit csinálok. – Miért nem tudok róla? Mi történt? Szólalj már megy, az Istenért!
- Nem tudom – sírtam fel. – Én másfél hónapja tudtam meg, hogy egyáltalán ő volt az anyám. Ma van a halálának az évfordulója...
- Ilyen nincs! Nem, nem, nem! – kiabálta idegesen. – Az én lányom nem lehet halott!
- Most mit csináljak? – tártam szét a karomat ingerülten.
- Hol laksz? – érdeklődött váratlanul.
- Londonban – motyogtam. – Mié...
- Holnap a repülőtéren várlak – szakított félbe. – Gyere értem egy táblával amin a neved van.
- Holnap? Máris? – A hangom cérnavékony lett.
- Igen, igen, minél előbb meg kell tudnunk mindent – válaszolta határozottan.
- És te merre élsz? – kérdeztem, miközben egy tincsemet kezdtem csavargatni.
- Párizs – felelte –, de nem sokáig.
- Ide akarsz költözni? – akadtam ki.
- Jaj, dehogy – morogta. – Elég volt a fél életemet leélnem ott.
- Végülis van benne valami – bólintottam halványan. – Akkor hova fogsz költözni?
- Még nem tudom – sóhajtotta. – Te, figyelj... Apád még él?
- Igen.
- Akkor üzend meg neki, hogy fulladjon meg a saját nyálában – mondta szárazon a nagyi, és letette a telefont.

Hát ez kész. Már most érzem, hogy az újdonsült nagymamámmal nehezen fogok kijönni...



* * * 


A nap ragyogóan sütött, az emberek össze-vissza rohangáltak a reptéren, egyszer valaki majdnem fel is lökött a nagy sietésben. Egy hatalmas táblát tartottam a kezemben, amire pár órával ezelőtt írtam rá a teljes nevem (ahogy tegnap Adèle, vagyis a nagyim kérte a telefonban), és egy régebbi képet is biggyesztettem mellé. Igazából nem is tudom, hogy miért raktam oda, hiszen ott voltam élőben. Mindegy, a biztonság kedvéért bármit megteszek.

Közel egy- másfél órát álltam egyhelyben, egyedül. A karom már zsibbadt a folyamatos tartástól, a napszemüvegem inkább az orrom végén volt, mintsem a szemem előtt, izzadtam, és szörnyen izgultam. 

Csak azt vettem észre, hogy egy idős, ráncos kéz lebeg a szemem előtt. Ekkor jöttem rá, hogy (ki tudja, mióta) a velem szemben ülő nőt figyeltem, aki éppen sminkelte magát, miközben (feltehetőleg) a gyereke egy idős férfit piszkált valamivel. Ránéztem a kéz tulajdonosára, és megállt bennem az ütő; a néni kiköpött olyan volt, mint én, csak pár generációval idősebb. Ősz, hullámos haja (ami régebben tuti barna színű volt), vállán pihent, mogyoróbarna szemei örömkönnyekben úsztak.

- Te vagy az, kisunokám? Fogadnék, ha nem ismernélek, azt hinném, hogy Florine vagy! – nevetett fel jóízűen, és magához ölelt. Sajnos a tábla miatt nem tudtam visszaölelni, de kiélveztem minden egyes percet.
- Akkor valószínűleg te meg Adèle vagy – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Neked egyenlőre csak nagyi – emelte fel a mutatóujját fegyelmezően, majd megfogta a bőröndje fogantyúját. – Hol a kocsid?
- Öm... – vakartam meg a tarkómat. – Busszal jöttem.
- Valóban? – húzta fel egyik szemöldökét. – Mindegy, igazából úgyse szeretek annyira autóba ülni. Mikor jön a buszunk?
- Még van egy negyed óránk – mosolyogtam rá, és átvettem a bőröndjét. – Ezt pedig majd én hozom.
- Köszönöm – mosolygott vissza hálásan.

Hazafele menet nem igazán beszéltünk egymással, én Harryvel beszéltem telefonon, aki időközben felhívott (jövőhéten jön haza!). Nem mondtam el neki, hogy épp a buszon ülök az anyukám anyjával, felegesen izgult volna, és ahogy ismertem, magát hibáztatta volna, hogy miért nincs ott velem. Ezért csak a „szép” dolgokat meséltem, amivel teljesen megelégedett, és nem kérdezősködött, hogy történt-e valami kevésbé kellemes dolog.

Ahogy hazaértünk, felvittem nagyi cuccát a vendégszobába. Mikor visszaértem a nappaliba, addigra nagyi a kanapén ült, és valami vastag könyvet tartott a kezében. Arca komoly volt, és szüntelenül a borítót nézte.

- Ülj le mellém, kisunokám – paskolta meg a mellette lévő üres helyet. Mihelyst helyet foglaltam, folytatta: – Kíváncsi vagy, hogy milyen volt Florine?

Nyelvtem egyet. Nem éreztem azt, hogy kellőképpen felkészültem erre a témára, pedig ideje lett volna már, hogy megtudjak mindent, és hogy letisztázódjon bennem ez az egész őrület.

Bólintottam.

- Igen.



A következő rész tartalmából:

„- Nem mondod? – nevettem fel. 
  - De – bólintott kuncogva. – Minden szó igaz. 
 - És ki ez a férfi? – mutattam egy kissé göndörkés hajú férfire, aki anya mellett állt.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése